Het venster stond open -, de koele Meiwind lichtte zachtzinnig, zonder geweld, de gordijnen op, bolde ze als zeilen en dreef ze tot midden in de kamer - dan zonken ze weer stil terug - het was als het uitademen van een slapend kind.

Az ablak nyitva volt - a májusi szellő könnyedén, erőszak nélkül fújta szét a függönyöket, mint a vitorlákat, és benyomta őket a szoba közepébe - aztán csendben visszahulltak - olyan volt, mint egy alvó gyermek lélegzetvétele.

Boven den bos vochtige hyacinthen, die ze in twee handen hield omklemd, mond en neus erin begraven, keek Ina ernaar - haar hart bonsde van een zacht, heftig verheugen, ze voelde het in haar keel - en als toen ze een kind was, liet ze de woorden van haar gedachten deinen op den maatslag van haar hart: de winter is voorbij...

Ina a fák felett a nedves hyacintokat nézte, melyeket két kezével szorongatott, száját és orrát beléjük temetve - a szíve gyengéd, heves örömmel lüktetett, érezte azt a torkában - és mintha gyermekkorában lenne, gondolatainak szavait a szíve dobbanására rímelte: a télnek vége...

de winter is voorbij...

a télnek vége...

de winter is voorbij...

a télnek vége...

Maar even, want dadelijk sloeg ze de oogen neer en dronk met dieper, inniger teugen den zwaren vochtigen geur.

De csak egy pillanatra, mert azonnal leeresztette a szemét, és mélyebben, intenzívebben szippantotta magába a nehéz, nedves illatot.

Het was meer dan de geur der jonge sappen van de weerkeerende lente, het was de geur van haar jeugd, van haar verleden en nu ze met gesloten oogen haar gezicht begraven hield, leek het, als sloegen de poorten van haar ziel wijd open en kwam haar heele jeugd op haar af,

Ez több volt, mint a visszatérő tavasz fiatal nedveinek illata, ez a gyermekkora illata, a múltja illata, és amint lecsukta a szemét, és belemerítette az arcát, úgy tűnt, mintha a lelke kapui szélesre tárultak volna, és az egész gyermekkora eljött hozzá.

de gansche stoet van jaren en dagen, tot de prilste toe - met hun gevoelens, gebeurtenissen en ontmoetingen, stonden van dag en schemering - geluiden, luchten, stemmen van menschen,

Az évek és napok egész sora, a legelsőtől a legutolsóig - az érzésekkel, eseményekkel és találkozásokkal, a nappalokkal és alkonyokkal, a hangokkal, a levegővel, az emberek hangjaival.

reuken in huis, ze liet het trillend over zich komen in bewogenheid en gelukzalige verwondering, omdat dit mogelijk was, dat al dit ontslapene, lang-vergetene opgewekt werd en herboren tot bijna ontstellende scherpheid en duidelijkheid door geur van hyacinthen.

Az otthoni szagok - hagyta, hogy ezek megragadják őt, megindulva és boldog ámulatban, hogy ez lehetséges, hogy mindez, ami elaludt, rég elfeledett, a hyacintok illata révén újjászületik, szinte megdöbbentő élességgel és tisztasággal.

Het scheen haar, als was haar eigen ziel een photografische plaat, schijnbaar grauw en effen, maar waarop in het ontwikkelend bad evenzoo ontstellend duidelijk en verwonderlijk de beelden verschijnen, die tevoren niet zichtbaar bestonden.

Úgy tűnt neki, mintha saját lelke egy fénykép lenne, látszólag szürke és sima, de ahol a fejlődő fürdőben a képek megdöbbentően tisztán és csodálatosan feltűnnek, melyek korábban nem voltak láthatóak.

Geur was dan het ontwikkelingsbad der herinnering, maar geur niet alleen - ook muziek, en somwijlen behoefde het zelfs niet meer dan eenig vaag en onbepaald gerucht, regen en wind, een roep van buiten in den avond te wezen - die haar onvoorbereid terugvoerde naar de verten van het verleden.

Az illat volt hát az emlékek fejlődő fürdője, de nem csak az illat - a zene is, és néha még egy homályos, határozatlan hang is, az eső és a szél, egy kinti kiáltás az alkonyban - ezek visszavezették őt váratlanul a múlt mélységeibe.

Wat wonderlijk was dit - dat de indrukken uit haar vroegste jeugd het sterkst in haar voortbestonden - het machtigst haar ontroerden in het herdenken, -

Milyen csodálatos volt ez - hogy a legelső gyermekkori benyomások a legerősebbek maradtak benne - a legerősebben meghatották őt az emlékezésben, -

alles uit dien onbewusten tijd, toen ze zelf niet wist dat ze luisterde en oplette en toch scherper moest hebben opgelet, inniger geluisterd dan ooit later, toen de gebeurtenissen kleuriger, feller schenen in het beleven, toen ze bewust luisterde en keek en genoot - en die toch maar een verzwakte herdenking hadden gelaten.

mindaz ebből a tudattalan időből, amikor még nem tudta, hogy figyel és odafigyel, és mégis figyelt és hallgatózott jobban, mint később valaha is, amikor az események színesebbek, élénkebbek voltak, amikor tudatosan figyelt és nézett és élvezte - és mégis csak gyenge emlékek maradtak belőlük.

En als altijd weer vertastte en verdwaalde haar denken in die eene wijde verwondering, dat lokkende vreemde geheim - wat herinnering wel wezen mocht, die sterfelijkheid en vergankelijkheid te boven ging en scheen te logenstraffen - tot ze weer in het geheel niet dacht, alleen diep en vol ademde in den geur,

És mint mindig, a gondolatai elkalandoztak ebben az egy széles ámulatban, ebben a vonzó idegen titokban - amit az emlékezet jelenthet, ami túlmutat a halandóságon és múlandóságon, és látszólag hazudik - míg végül egyáltalán nem gondolkodott, csak mélyen és teljesen lélegzett az illatban.

terwijl de wind de zware gordijnen spelend voortdreef met zijn adem en haar geheele wezen zich leek te verwijden, zich tot zijn uiterste vermogen leek in te spannen om alle weelde te kunnen bevatten.

Miközben a szél a nehéz függönyöket játékosan fújta a szellővel, és az egész lénye úgy tűnt, kiterjed, minden erejével arra törekedve, hogy minden gazdagságot magába fogadjon.

Er werd geklopt.

Kopogtattak.

‘Daar is de dokter, juffrouw.’

'Itt a doktor, kisasszony.'

‘De dokter!’

'A doktor!'

Ze sprong op en legde de hyacinthen neer, het verleden viel van haar af.

Felugrott, és letette a hibrid tulipánokat, a múlt leesett róla.

Het heden snoerde eng om haar heen: ze was negentien jaar, ze leefde bij vreemden omdat ze het thuis niet had kunnen houden - ze zat al twee dagen vrijwillig opgesloten, in onvree met elkeen en met zichzelf, verstrikt in twisten, als een vogel in den draad, en naar de eenzaamheid als naar een laatste wijkplaats weggevlucht.

A jelen szorosan körülfonja őt: tizenkilenc éves volt, idegeneknél élt, mert otthon nem tudta megtartani magát - két napig önkéntesként be volt zárva, mindenkihez és önmagához kapaszkodva, vitákba bonyolódva, mint egy madár a drótban, és a magányba menekülve, mint az utolsó menedékbe.

‘Kunt u den dokter ontvangen, juffrouw?’

'Befogadná a doktort, kisasszony?'

‘Ik heb geen dokter noodig, mijn hoofdpijn is over,’ wilde ze zeggen, - toen hoorde ze hem met Mary beneden uit de kamer komen en zijn stem onder aan de trap en dan beider stemmen, het teemend, kraakdeftig praten van Mary boven zijn doffer brommen.

'Nincs szükségem doktorra, a fejfájásom elmúlt,' akarta mondani, - amikor hallotta őt és Maryt lejönni a szobából, és a hangját a lépcső alján, aztán mindkettőjük hangját, Mary csipkelődő, felszínes beszédét az ő tompábban zúgó hangja fölött.

Als ze eens klagen durfde!

Ha csak mersz panaszkodni!

Klagen over haar als over een schoolkind tegen een man, dien ze niet kende en die nu misschien met Mary over haar hoofdschudde en glimlachte.

Panaszkodni rá, mint egy iskolás gyerek egy férfinak, akit nem ismer, aki most talán Maryvel rázza a fejét és mosolyog.

Dat gesprek moest uit zijn en dadelijk.

Ennek a beszélgetésnek vége kell, és azonnal.

‘Vraag den dokter, of hij boven komt, Bartje.’

'Kérdezd meg a doktort, hogy feljön-e, Bartje.'

Haar stem klonk gebiedend en ongeduldig, het meisje trok de deur toe; ze wachtte snel ademend, tot felheid en verweer gereed.

Hangja parancsoló és türelmetlen volt, a lány becsukta az ajtót; gyorsan lélegzett, készen állva a dühre és a védekezésre.

Voor haar op de tafel zag ze de bloemen en ze keek ernaar en de gedachte ving haar en bevreemdde haar, dat ze die maar behoefde op te nemen, hun geuren te drinken om mild en week te worden, om zich van zichzelf te verlossen met haar kleine woede en haar kleinen trots, en grooter, wijder, vrijer zichzelf terug te vinden, maar ze wilde niet, ze kon niet.

Az asztalán látta a virágokat, rájuk nézett, és a gondolat megragadta és megrémisztette őt, hogy csak fel kell vennie őket, inni a szépségükből, hogy lágyabb és gyengédebb legyen, hogy megszabaduljon önmagától a kis dühével és a kis büszkeségével, és nagyobb, szabadabb legyen, de nem akarta, nem tudta.

Het heden had haar vast, stond haar na, beet scherp op haar in - ze kon er zich niet aan onttrekken.

A jelen megragadta őt, üldözte őt, élesen harapta őt - nem tudott tőle elszabadulni.

Ineens zwegen de stemmen, ze hoorde hen de trap opkomen - beneden sloeg een deur, Mary was in de woonkamer gegaan.

Hirtelen elcsendesültek a hangok, hallotta őket feljönni a lépcsőn - lent becsapódott egy ajtó, Mary a nappaliba ment.

En terwijl zij zich afvroeg, hoe de dokter er uit zou zien en wat soort man hij kon wezen, bedacht ze tegelijk met schrik, dat ze niet wist wat ze hem zeggen moest.

És miközben azon tűnődött, hogy a doktor milyen lehet, és milyen fajta ember lehet, hirtelen rádöbbent, hogy nem tudja, mit kell mondania neki.

Ze was immers niet ziek - en ze had hem zelf niet gevraagd te komen!

Hiszen nem is beteg - és ő maga sem kérte, hogy jöjjön!

Snel wendde ze zich om naar den spiegel, glimlachte vluchtig, streek zich door het haar.

Gyorsan megfordult a tükör felé, gyorsan elmosolyodott, és megigazította a haját.

Als ze hem de waarheid eens zei - misschien, dat hij haar wel begreep - de warmte van dat hopen streek even door haar heen.

Ha elmondaná neki az igazságot - talán megértené - a remény melege egy pillanatra átsuhan rajta.

Ze stond overeind naast haar stoel, toen hij binnenkwam. ‘U bent hier toch niet opzettelijk voor mij alleen?’

Felállt a szék mellett, amikor belépett. „Ugye nem kimondottan értem jött ide?”

‘O neen, mevrouw Rutgers had mij noodig. Een kleinigheid, maar nu ik hier toch was, vroeg ze mij... Al een paar dagen hoofdpijn? Temperatuur opgenomen?’

„Ó nem, Mrs. Rutgersnek szüksége volt rám. Egy kis dolog, de mivel itt voltam, megkérdezte... Fejfájása van már néhány napja? Mérte a hőmérsékletét?”

Hoe belachelijk was dat. Ziek zijn -, temperatuur opnemen, een plichtmatig-bezorgd gezicht tegenover haar. Als ze het zonder ophef vertelde, zou het misschien niet te buitensporig klinken.

Milyen nevetséges volt ez. Beteg lenni -, hőmérsékletet mérni, egy kötelezően aggódó arc vele szemben. Ha csendben elmondaná, talán nem hangzana túlzottan nevetségesnek.

‘Ik heb geen temperatuur opgenomen, ik ben niet ziek, ik zit hier alleen om... om eens een paar dagen te rusten.’

„Nem mértem a hőmérsékletemet, nem vagyok beteg, csak azért vagyok itt, hogy... hogy pár napig pihenjek.”

‘En waarom hebt u dat dan niet gezegd?’

„És miért nem mondta ezt el?”

Ze zweeg, hij ging zitten, en keek glimlachend naar haar op, ze keek op hem neer en glimlachte ook.

Csendben maradt, ő leült, és mosolyogva nézett rá, ő pedig letekintett rá, és szintén mosolygott.

Hij had een aardig, rond, glad gezicht, lieve oogen, jongensoogen, hij zou vijfendertig jaar zijn.

Kedves, kerek, sima arca volt, szép szemei, fiatalos szemei, úgy tűnt, mintha 35 éves lenne.

Hij was anders dan de anderen, - dat was volkomen duidelijk.

Más volt, mint a többiek - ez teljesen egyértelmű volt.

Het was prettig, hem onverwacht hier te hebben en wat met hem te praten.

Kellemes volt, hogy váratlanul itt volt, és beszélgethettünk vele.

Ze voelde verlangen hem veel te vertellen, hem veel van zichzelf te vertellen.

Érezte a vágyat, hogy sokat elmondjon neki, sokat elmondjon magáról.

Hij vond haar aardig, het was in zijn oogen -, ze was ook aardig, ze had het in den spiegel gezien.

Ő is kedvelte őt, ez látszott a szemében -, ő is kedves volt, ezt látta a tükörben.

Omdat hij haar aardig vond, zou het haar licht vallen, met hem te praten.

Mivel ő kedvelte őt, könnyű volt neki beszélgetni vele.

Maar hij moest beginnen.

De neki kellett elkezdenie.

Ze bleef half afgewend tegen den schoorsteen geleund, hij keek naar haar, ze voelde het, in haar gedachten overzag ze haar eigen gestalte, vroeg zich af hoe hij haar japon zou vinden en de kleur van haar huid.

Ő továbbra is félig elfordulva támaszkodott a kéményre, és ő nézte őt, ezt ő is érezte, gondolatban áttekintette saját alakját, és kíváncsi volt, hogy tetszeni fog neki a ruhája, és a bőre színe.

‘Waarom hebt u dan, met vertreding van de waarheid, voorgewend dat u hoofdpijn had?’

„Akkor miért állította, hogy fejfájása van, noha ez nem volt igaz?”

Ze lachte, haar hart werd warm. Vreemd, zooeven toen ze meende, dat Mary als een kind over haar sprak, stak de drift al in haar op -, nu hij tot haar sprak als tot een kind, voelde ze zich tevreden en gestreeld. Ze ging van den schoorsteen weg en kwam tegenover hem zitten.

Ő nevetett, a szíve melegedett. Furcsa, ahogy az imént gondolta, hogy Mary úgy beszélt róla, mint egy gyerek, és már dühbe gurult -, most, amikor úgy beszélt hozzá, mint egy gyerekhez, elégedettnek és elcsábítottnak érezte magát. Eltávolodott a kéménytől, és leült vele szemben.

‘Als u wilt, zal ik het u vertellen, maar het is een heele geschiedenis.’

„Ha akarja, elmondom, de ez egy hosszú történet.”

‘Ik luister.’ Hij zette zich recht op.

„Hallgatom.” Ő egyenesen ült fel.

‘Maar zoo niet. Het is geen verhaaltje. Ik meen, dat er heel veel mee samenhangt.

„De nem. Ez nem egy történet. Úgy értem, sok mindenhez kapcsolódik.”

Maar eigenlijk is het ook gauw genoeg gezegd.

„De igazából elég könnyű ezt elmondani.”

Ik ben lastig, driftig en onverdraagzaam - ik lig met iedereen overhoop en ‘sympathieke’ menschen kan ik niet uitstaan.

„Én nehezen kezelhető vagyok, ingerültséges és türelmetlen - mindenkivel összeveszek, és nem tudom elviselni a „szimpatikus” embereket.”

Ik ben hier nog geen drie maanden en ik heb al drie dozijn scènes gemaakt.

„Még csak három hónapja vagyok itt, és már három tucat konfliktust idéztem elő.”

Overigens komen die hier niet voor.

„Egyébként ezek itt nem fordulnak elő.”

Iedereen hier is bedaard en beschaafd en heeft goede manieren.

„Itt mindenki higgadt, kulturált és jó modorú.”

Tot in het derde en vierde geslacht. Tot de os en de ezel en de vreemdeling toe.

„A harmadik és negyedik generációig is. Még a bikákig, szamarakig és idegenekig is.”

Ik geef altijd de verkeerde antwoorden en doe altijd de verkeerde dingen mooi en de mooie dingen verkeerd.’

„Én mindig rosszul válaszolok, mindig rosszul cselekszem a szép dolgokat, és a szép dolgokat rosszul csinálom.”

Ze onderbrak zichzelf en lachte: ‘Onzin, wat ik daar zeg.

Megszakította magát, és nevetett: „Hülyeség, amit mondok.”

Nu bent u op de hoogte.’

„Most már tudja.”

Hij lachte.

Ő pedig nevetett.

‘U lacht om wat ik zeg. Goed - ik ben grootmoedig vandaag. Weet u wel dat ik anders best een moord kan begaan aan iemand die mij uitlacht? Nog wel om minder. Den eersten dag aan tafel wou ik Rutgers vermoorden met een vruchtenmesje.’

„Ön nevet azon, amit mondok. Jó - ma nagylelkű vagyok. Tudja, egyébként megölném azt, aki nevet rajtam? Még ennél is kevesebbért. Az első napon az asztalnál meg akartam ölni Rutgers-t egy gyümölcskéssel.”

Hij lachte weer.

Ő újra nevetett.

‘Het klinkt zot en het was heelemaal niet zot.

„Hülyeségnek hangzik, de egyáltalán nem az.”

Ik ben hier op een Woensdag gekomen, in Februari.

„Februárban, szerdán jöttem ide.”

Op Woensdag is hier vrouwenkiesrechtkrans, dan zitten er beneden in de moderne kamer, op de praktische stoelen rondom de doelbewuste tafel allemaal hoogstaande, ernstige, edele, knappe, ontwikkelde en hygienisch-gekleede dames - en ik heb het op dien vreeselijken dag onderstaan over die hoogstaande, edele, knappe, sympathieke dames 's middags aan tafel oneerbiedige dingen te zeggen.

„Szerdán itt van a női választójog kampánya. A modern teremben, a praktikus székeken, a céltudatos asztal körül ülnek a kifinomult, komoly, nemes, szép, kulturált és higiénikusan öltözött hölgyek - és én ezen a szörnyű napon tiszteletlen dolgokat mondtam ezeknek a kifinomult, nemes, szép, szimpatikus hölgyeknek az asztalnál délután.”

Ja, dat moet u niet onderschatten.

„Igen, ezt ne becsülje alá.”

Mary deed het ook niet. Ik zie haar nog, met haar verwaand snoekenmondje en haar ronde leege oogen - zegt u het nu eens zelf; lijken niet alle vrouwenkiesrechtdames op elkaar, of zou het alleen komen omdat ze zich allemaal precies eender kleeden?

„Mary sem tette. Még látom is őt a fennhengő pofájával és az üres szemeivel - mondja csak magának; nem hasonlítanak-e egymásra az összes női választójogi hölgy, vagy csak azért, mert mind ugyanúgy öltöznek?”

Daar loop ik allang over te tobben, het is bepaald een probleem voor mij!

„Ezen már rég agyalok, ez tényleg probléma számomra!”

‘Dat lossen we later op. Mevrouw Rutgers richtte zich op... fier als een pauw, ondanks haar onbetamelijke dikte, en begon mij de les te lezen, met haar kraakdeftige stem. Mijnheer Rutgers at rijstebrij...’

„Ezt később megoldjuk. Mrs. Rutgers rám nézett... büszkén, mint egy páva, a túlsúlya ellenére, és elkezdte kioktatni engem a nyers hangján. Mr. Rutgers rizst fogyasztott...”

Hij lachte luid, ze keek verontwaardigd.

Ő hangosan nevetett, a nő felháborodottan nézett rá.

‘Ja, u moet niet boos zijn. Wat hebt u tegen rijstebrij?’

„Igen, ne legyen dühös. Mi bajod a rizzsel?”

‘Precies hetzelfde wat ik tegen “sympathieke” menschen heb. Die rijstebrij had mij moeten waarschuwen - maar ik verstond het niet, en ging er roekeloos tegen in. Ik had moeten voelen dat er van een man, die zóó rijstebrij at als hij deed, voor een meisje niets was te hopen.’

„Ugyanaz, ami a 'szimpatikus' emberekkel. A rizs figyelmeztethetett volna - de én nem értettem, és vakon belebotlottam. Éreznem kellett volna, hogy egy férfitől, aki így eszi a rizst, nem várhatok semmit.”

‘En wat hoopte u dan?’

„És mit vártál?”

‘Dat hij mij helpen zou.

„Hogy ő segít nekem.”

Dat hij zou voelen, hoe ellendig en vernederd ik mij voelde - al hield ik mij goed, maar ik gloeide als vuur - toen Mary mij terechtwees als een klein kind, den eersten dag,

„Hogy ő megérti, milyen szomorú és megalázott vagyok - bár jól viselkedtem, de lángoltam, mint a tűz - amikor Mary úgy leckéztetett engem, mint egy kisgyereket az első napon.”

en over die malle wijven met hun uitgestreken gezichten sprak als een voortreffelijke vrouwenschaar, waar ik, nietig wurm, met eerbied tegen op moest zien - dat hij ridderlijk zou zijn, dat hij iets liefs, iets goedigs, of iets grappigs zou hebben gezegd.

„És azok a buta nők a feszített arcukkal, akikről úgy beszélt, mint egy kiváló társaság, ahol én, a jelentéktelen féreg, tisztelettel kellett rájuk néznem - azt reméltem, hogy ő lovagias lesz, és mond valami kedveset, jót vagy vicceset.”

Die leelijke frik, die pedante kwast. Is dat een man?

„Ez a csúnya faszkalap, ez a sznob faszkalap. Ez egy férfi?”

Ik hoor het nog, met die neusstem, “grapjes, die niet te pas komen over hoogstaande vrouwen” of hij voor zijn klas stond.

„Még mindig hallom azt az orrhangot: 'Nem illik viccelődni a kiváló nőkről', vagy amikor az osztály előtt állt.”

Hij kan mij niet uitstaan en ik, o, ik vind hem afschuwelijk.

„Ő nem bír engem, és én, ó, én undorítónak találom.”

Het tegen deel van alles wat ik mij voorstel dat een man moet zijn.’

„Ez az ellentéte mindennek, amit egy férfinak el kell képzelnie.”

‘En toen wilde u hem te lijf met een vruchtenmesje.’

„És akkor meg akartad őt támadni egy gyümölcsmésszel.”

‘U moet niet zoo lichtvaardig praten over drift,’ zei ze plotseling ernstig.

„Ne beszéljünk ilyen könnyedén a dühről” - mondta hirtelen komolyan.

‘Het is veel erger dan u denkt - het maakt je tot een beest, je stem wordt rauw, je gezicht wordt leelijk, je wilt bloed zien, je wilt wurgen.

„Ez sokkal rosszabb, mint gondolod - vadállattá változtat, a hangod durvává válik, az arcod csúnyává, azt akarod, hogy vért láss, azt akarod, hogy megfojts valakit.”

Uren nadat ik driftig ben geweest, moet ik soms nog denken aan de afschuwelijke dingen, die ik heb gezegd en gewild.

„Órákkal azután, hogy dühös voltam, még mindig gondolnom kell azokra a szörnyű dolgokra, amiket mondtam és akartam.”

Het is zoo gruwelijk en zoo vreemd...

„Ez annyira szörnyű és annyira furcsó...”

“Buiten zichzelf zijn” is er een prachtige uitdrukking voor.

„A 'kiakadás' egy csodálatos kifejezés erre.”

En iedereen kan het mij maken, en alles, de geringste, het onnoozelste.

„És mindenki meg tudja tenni ezt velem, és minden, a legkisebb, a legbutább dolog is.”

Zooeven toen u met Mary stond te praten.

„Éppen most, amikor Mary-vel beszélgettél.”

Wat zei ze?

„És mit mondott?”

Had ze het over mij?

„Rólam beszélt?”

Juist, dat voelde ik. En wat vertelde ze?’

„Igen, ezt éreztem. És mit mondott?”

‘Ik weet niet of ik het u zeggen mag!’

„Nem tudom, elmondhatom-e neked!”

‘Ik weet ook niet of u het mij zeggen mag - maar u zegt het mij wel.’

„És nem tudom, elmondhatod-e nekem - de te elmondod nekem.”

‘Ze heeft mij geen geheimhouding gevraagd en het is misschien zelfs beter dat u het weet. Ze hebben van uw thuis over u geschreven.’ Ze sprong op en keek hem fel aan.

„Nem kért tőlem titoktartást, és talán jobb is, ha tudod. Az otthonodból írtak rólad.” Felugrott, és élesen ránézett.

‘Ze hebben? Wie hebben? Otto en Josefine niet. Otto wilde het niet - en nu heeft Annie het toch gedaan. Mijn aanstaande schoonzuster, dat zelfzuchtige wezen, waar mijn broer verliefd op is. En wat, wat heeft ze geschreven?’

„Írtak? Kik írtak? Otto és Josefine nem. Otto nem akarta - és most Annie mégis megtette. A leendő sógornőm, az az önző lény, akibe a bátyám szerelmes. És mit, mit írt?”

Ze was wit en trilde.

Fehér volt, és reszketett.

‘Als u nu eens tenminste probeerde kalm te blijven. Toe.’ Ze ging zitten.

„Ha legalábbis megpróbálnál nyugodt maradni. Gyerünk.” Leült.

‘Wat stond er in dien brief?’

„Mi állt a levélben?”

‘Dingen, die verleden jaar en voorverleden jaar gebeurd zijn - en waarbij u betrokken was. Dat u...’

„Dolgok, amik tavaly és tavalyelőtt történtek - és amikben te is benne voltál. Hogy te...”

‘Dat ik...’

„Hogy én...”

‘Dat u om een onderwijzeres van uw school uit een raam bent gesprongen.’

„Hogy kiugrottál az ablakból az iskolád egyik tanárnője után.”

Ze werd gloeiend rood en sloeg de handen voor het gezicht, haar stem klonk gesmoord.

Vörösre pirult, és a kezét az arcára szorította, a hangja fojtott volt.

‘En dat schrijft Annie aan Mary en Mary vertelt het aan Herman en aan Gerda en aan Erik en morgen weet Coba het en volgende week weten al die edele, brave, hoogstaaande zielen het zoogoed als de edele, brave, hoogstaande zielen ginds het weten - en kunnen ze hun waardige hoofden schudden, en lachen om het gekke kind of misschien medelijden met haar hebben.

„És Annie ezt írja Marynek, és Mary ezt mondja Hermannak és Gerdának és Eriknek, és holnap Coba is megtudja, és a jövő hétre minden nemes, jószívű, előkelő lélek tudni fogja, ahogy a nemes, jószívű, előkelő lelkek tudják odalent - és majd méltóságteljesen megrázhatják a fejüket, és nevethetnek a bolond gyereken, vagy akár sajnálhatják is.”

Begint u te begrijpen, dat ik ze allemaal haat?

Kezded megérteni, hogy én mindannyiukat gyűlölöm?

En dat wist u dus allemaal precies, toen u hier de trap op kwam?’

És tehát ezt mind tudtad, amikor idejöttél a lépcsőn?”

Hij knikte van ja, ze vloog op.

Ő igent intett, és ő felszállt a lépcsőn.

‘Mary heeft u naar boven gestuurd om te zien of ik mij ook tusschentijds verhangen had,’ gilde ze buiten zichzelf.

„Mary ide küldött, hogy megnézd, nem akasztottam-e fel magam időközben” - kiabálta ő magából kifelé.

‘Ze denken zeker dat het een pretje is, een soort van hebbelijkheid of liefhebberij.

„Biztosan azt hiszik, hogy ez egy játék, valamiféle szokás vagy hobbi.”

Als Pennewip, weet u wel: “hij-doet-die-dingen-voor-zijn-plezier.”

Mint Pennewip, tudod: „Ő ezt a dolgot a saját szórakoztatására csinálja.”

Hoort u ook tot die heldhaftige geesten, die zoo kloekmoedig hebben uitgemaakt, dat zelfmoord “laf” is?

Te is azokhoz a hősies lelkekhez tartozol, akik olyan bátor módon kijelentették, hogy az öngyilkosság „gyáva”?

Vertel ze uit mijn naam, als u het weer eens hoort, dat ze het eens probeeren moeten, uit een raam of in het water.’

Mondd meg nekik a nevemben, ha újra hallod, hogy próbálják meg az ablakból vagy a vízből.”

Ze ging weer stil zitten.

Ő újra csendben leült.

‘Nu vindt u mij natuurlijk ook gek - net als de rest.’

„Most természetesen azt gondolod, hogy én is őrült vagyok - éppen úgy, mint a többiek.”

‘Ik weet werkelijk niet of ik “ja” of “neen” moet zeggen om u kalm te houden. U bent precies een vaatje buskruit op het oogenblik.’

„Igazán nem tudom, hogy „igen”-t vagy „nem”-et kell-e mondanom, hogy megnyugtasd magad. Te most egy puskaporos hordó vagy.”

‘Als u alles wist.

„Ha mindent tudnál.”

Hebt u wel eens gedroomd dat u plotseling in de nauwte tusschen vier muren ontwaakte, tusschen vier, enge, hooge dichtgemetselde muren, zonder uitweg?

Álmodtál már valaha arról, hogy hirtelen négy fal között ébredsz, négy szűk, magas, fallal körülvett fal között, út nélkül?

Niet?

Nem?

Ik denk, dat het kwam van een wonderlijken roman, waar iets in voorkwam van een non, die ze zoo ingemetseld hadden.

Azt hiszem, ez egy furcsa regényből származik, amiben volt egy apáca, akit így be volt falazva.

Ik droom de gekste dingen, ik zou ze niet kunnen vertellen - en u zoudt me niet gelooven.

Én a legőrültebb dolgokat álmodom, de nem tudnám elmondani - és te nem hinnél nekem.

Soms heb ik het gevoel, dat ik tien jaar van mijn leven zou willen geven om te weten wat droomen beduidt - en nog tien andere om te weten wat herinnering is.’

Néha úgy érzem, hogy tíz évet adnék életemből azért, hogy megértsem, mit jelentenek az álmok - és még tízet azért, hogy megértsem, mi az emlékezés.”

‘U bent verkwistend met uw jaren en u zoudt gauw aan een eind zijn -, er zijn nog zooveel meer geheimen dan die twee alleen.’

„Pazarlod az éveidet, és hamarosan vége lesz - sokkal több titok van, mint ez a kettő.”

‘En als ik ze weten mocht, die geheimen -, allemaal -, voor één enkel oogenblik -, en daarna dood -, zoudt u mij beklagen? Is dat dan leven, wat wij doen, altijd in den nacht, altijd op den tast?’

„És ha megismerném ezeket a titkokat - mindegyiket -, csak egyetlen pillanatra -, aztán meghalnék -, sajnálnál engem? Ez az élet, amit élünk, mindig az éjszakában, mindig tapogatózva?”

‘Zoo denkt u stellig niet altijd.’

„Biztosan nem gondolod ezt mindig.”

‘Zoo denk ik gewoonlijk niet -, dat is juist zoo wonderlijk.

„Én általában nem gondolom így -, éppen ezért olyan furcsa.”

Als iemand mij lief vindt en van mij houdt en mij begrijpt -, of als ik voel, dat ik van de menschen houd - niet van de menschen die ik ken, maar van de menschen die ik niet ken -, of als een vriend de “Kleine Nacht-muziek” voor mij speelt en mij daarna zegt, dat hij voor niemand in de heele wereld zoo mooi spelen kan...’

„Ha valaki szeret engem, és megért -, vagy ha érzem, hogy szeretem az embereket - nem azokat, akiket ismerek, hanem azokat, akiket nem ismerek -, vagy ha egy barát lejátssza nekem a „Kis éjszakai zenét”, és aztán azt mondja, hogy senkinek a világon nem tud ilyen szépen játszani...”

ze zweeg en stond glimlachend verzonken als in herinnering.

Elhallgatott, és mosolyogva elmerült az emlékekben.

‘U vertelde mij van een droom en van vier gemetselde muren.’

„Beszéltél nekem egy álomról és négy kőfallról.”

‘Ik weet het niet meer,’ zei ze zacht en slap, ‘ik ben bang dat ik er teveel ophef van maak. Het was misschien een heel banaal geval. Hebt u wel eens voor iemand geknield?’

„Már nem emlékszem -, attól félek, túl sokat foglalkozom vele. Talán egy nagyon banális eset volt. Térdeltél már valaha valaki előtt?”

Hij glimlachte en schudde ontkennend het hoofd.

Ő elmosolyodott, és tagadóan megrázta a fejét.

‘Ik weet precies hoe belachelijk het is. Ik heb een heel scherp gevoel voor het belachelijke -, ik weet precies, als ik zelf iets belachelijks doe, of als ik mij aanstel.

„Pontosan tudom, milyen nevetséges ez. Nagyon jó érzékem van a nevetségeshez -, pontosan tudom, ha én magam teszek valami nevetségeset, vagy ha túlpontosítok.”

Maar toen was het niet belachelijk.

„De akkor nem volt nevetséges.”

Het werd het pas toen zij lachte.

„Csak akkor vált nevetségessé, amikor nevetett.”

Voelt u wat ik bedoel?

„Érted, amit mondok?”

Toen zij ermee spotte werd het bespottelijk.

„Amikor ezt gúnyolta, akkor vált nevetségessé.”

En ik zelf heelemaal.

„És én magam is.”

En alles wat ik al die maanden had gezegd en gedaan -, de versjes, de briefjes, het uren wachten in den regen.

„És minden, amit azokban a hónapokban mondtam és tettem -, a versek, a levelek, az órákig tartó várakozás az esőben.”

Dat had ik al die maanden niet gevoeld, niet vermoed - al die maanden dat zij een vertooning van mij maakte voor anderen -, en toen ik het ineens besefte, alsof de bliksem in mijn hersens sloeg -, en toen mijn “ideaal” daar stond en lachte - giechelde als een winkeljuffrouw - dat was het ontwaken tusschen vier gemetselde muren en nergens een uitweg,

„Ezt nem éreztem, nem sejtettem azokban a hónapokban - amikor a lány másoknak mutogatott engem -, és amikor hirtelen rádöbbentem, mintha villámcsapás érte volna az agyamat -, és amikor az „ideálom” ott állt és nevetett - kacagott, mint egy bolti eladó -, az volt, amikor felébredtem négy fal között, és sehova sem lehetett kijutni.”

Ik voel wel -, nu ik het zeg, klinkt het allemaal flets en flauw, onecht misschien -, het overtuigt mijzelf nauwelijks meer.

„Érzem -, most, amikor ezt mondom, az egész fakó és tompa, talán nem is valódi -, alig tudom ezt magamnak elhinni.”

En toen leek het mij de eenige, de natuurlijke, de aangewezen oplossing.

„És akkor ez tűnt nekem az egyetlen, a természetes, a helyes megoldásnak.”

Is het niet wonderlijk, dat ik het nu, na zoo kort, nauwelijks meer navoelen kan?

„Nem furcsa, hogy most, röviddel ezután, alig tudom ezt újra átélni?”

De meeste menschen zouden de gevolgtrekking maken, dat het toen ook niet “echt” was, maar ik weet beter.’

„A legtöbb ember arra következtetne, hogy akkor sem volt „valóságos”, de én jobban tudom.”

‘Natuurlijk. Onweer gaat voorbij en was toch ook “echt”, zoolang het er was.’

„Természetesen. A vihar is elmúlik, és akkor is „valóságos” volt, amíg tartott.”

‘Ik ben blij dat u zoo denkt -, en dat u mij niet als de anderen bij voorbaat oppervlakkig vindt.’

„Örülök, hogy így gondolja -, és hogy nem ítél el engem, mint a többieket, előre.”

‘Altijd de “anderen”!’

„Mindig a „többiek”!”

Ze bloosde.

A lány elpirult.

‘U hebt gelijk.

„Igaza van.”

Ik geef meer om ze, en om hun oordeel vooral, dan ik erken.

„Többet törődöm velük, és különösen a véleményükkel, mint amennyire beismerem.”

Soms -, en soms ben ik dan weer zoo geweldig zeker van mij-zelf en zoo trotsch.

„Néha -, és néha pedig annyira biztos vagyok magamban, és annyira büszke.”

Het eene oogenblik ben ik volkomen anders dan het andere -, alsof ik niet één mensch was, met één hart en één paar oogen -, maar honderd menschen, met honderd harten en honderd paren oogen.

„Az egyik pillanatban teljesen más vagyok, mint a másik -, mintha nem egy ember lennék, egy szívvel és egy pár szemmel -, hanem száz ember, száz szívvel és száz pár szemmel.”

Dat geeft zoo'n verward, onzeker gevoel.’

„Ez annyira zavaró, bizonytalan érzés.”

Hij antwoordde niet en peinsde even.

Ő nem válaszolt, és elmélkedett egy pillanatra.

‘Hoe komt u hier, juist hier?’

„Hogyan került ide, pont ide?”

‘Beschikking van hoogerhand. Deze verbintenis is in den vrouwenkiesrecht-hemel gesloten. Mary, mijn gastvrouw, en mijn zuster Josefine, kennen elkaar al jaren - door de banden der propaganda saâmgesnoerd - ze vinden elkaar sympathiek. En ik had geen voorkeur.’

„Felülről jövő döntés. Ezt a kapcsolatot a nők választójogának mennyországában kötötték meg. Mary, a házigazdám, és a húgom, Josefine, évek óta ismerik egymást - a propaganda kötelékek által összekötve -, és szimpatikusnak találják egymást. És nekem nem volt preferenciám.”

‘En wie hebt u hier nu leeren kennen? Het zusje - hoe heet ze? - Gerda, natuurlijk, maar ze is veel uit logeeren. Dat is jammer voor u.’

„És kivel ismerkedett meg itt? A húga - hogyan is hívják? - Gerda, természetesen, de ő sokat van távol. Ez kár önnek.”

‘Betrekkelijk - ze herinnert me altijd aan mijn eigen liefdelooze snoodheid.

„Viszonylag - ő mindig a saját szeretetlen gonoszságomra emlékeztet.”

Want ik durf het bijna niet te bekennen, maar in mijn hart kan ik de lieve, alom beminde Gerda óók niet zetten -, ze is zoo snoezig verliefd en zoo vol van Erik, die eigenlijk wiskunde had zullen studeeren en nu rechten doet tegen heug en meug, omdat hij de opvolger hoopt te worden van een kindschen oom aan een bank of zoo.’

„Mert alig merem beismerni, de a szívemben én sem tudom elhelyezni az édes, mindenki által szeretett Gerdát -, ő annyira édesen szerelmes, és annyira tele van Erikkel, aki valójában matematikát akart tanulni, és most jogot tanul, mert reményei szerint egy gyerekkori nagybácsi bankjának vagy valami hasonlónak az utódja lesz.”

‘En vindt u dat zoo erg?’ lachtte hij.

„És ezt önnek olyan nagyon bánja?” - nevetett ő.

‘Maar natuurlijk vind ik het erg,’ zei ze met een opzettelijken geprikkelden nadruk, schoon ze geen oogenblik geloofde in zijn voorgewenden twijfel en wel voelde, dat hij haar erg-vinden begreep en dat het hem aantrok, ‘wie zou dat niet erg vinden.

„De persze, hogy bánom!” - mondta ő szándékosan ingerült hangsúllyal, bár egy pillanatra sem hitt a tettetett kételkedésében, és érezte, hogy ő megérti a bánását, és hogy ez vonzza őt: „Ki ne bánaná ezt?”

Ik zou nooit willen trouwen met een man, die iets deed, waar hij geen zin in had en om “vooruitzichten” een mooie studie vergooide.’

„Sosem házasodnék össze egy férfival, aki olyat csinál, amit nem akar, és egy „kilátásokkal” teli szép tanulmányt elpazarol.”

‘Meent u dat werkelijk?’

„Ezt tényleg komolyan gondolja?”

Ze kreeg een kleur, maar ze bleef hem aanzien.

Ő elpirult, de továbbra is ránézett.

‘Ja -, ik meen het heel echt,’ zei ze ernstig en vast ‘en ik weet precies waarom u het vraagt. Zal ik het zeggen?’

„Igen -, nagyon komolyan gondolom.” - mondta komolyan és határozottan - „És pontosan tudom, miért kérdezi ezt. Elmondjam?”

‘Als we het allebei weten? Wie zijn er nog meer?’

„Ha mindketten tudjuk? Ki mást?”

‘De zuster van den aangebedene, Coba, medisch student.’

„A hőn szeretett nővére, Coba, orvostanhallgató.”

‘Jawel, die ken ik -, nogal een pedantje, nietwaar?’

„Igen, ismerem -, egy kis sznob, nem?”

‘En zoo leelijk -, en zoo onbehaaglijk met dien stijven knoedel en die piekharen in haar nek.’

„És olyan csúnya -, és olyan kellemetlen azzal a merev pofájával és a szúrós szőrszálakkal a nyakán.”

‘Ook al mee overhoop gelegen?’ plaagde hij.

„Még ha ez is tönkrement?” - ugratta ő.

‘Och -, die opgeblazenheid omdat ze zich door wat boeken heeft heengegeten en een dood mensch in mootjes gesneden. Ze mogen zeggen wat ze willen, maar meisjes maken veel meer ophef van hun studie dan jongens.’

„Ó -, ez a felfuvalkodottság, mert elolvasott pár könyvet, és egy halottat darabokra szedett szét. Azt mondhatnak, amit akarnak, de a lányok sokkal nagyobb felhajtást csinálnak a tanulmányaikból, mint a fiúk.”

‘Jawel,’ lachte hij, ‘dat kan wel waar zijn. Ze worden er een beetje topzwaar van, is het niet? De geleerdheid kijkt ze wat al te erg de oogen uit. Maar u gaat toch zelf ook studeeren?’

„Igen.” - nevetett ő - „Ez valószínűleg igaz. Egy kicsit túl komolyan veszik a tanulást, nem? De te is tanulni fogsz, ugye?”

‘Klassieken - ja, als ik het zoover brengen kan.

„Klasszikusok - igen, ha sikerül.”

Ik werk voorloopig voor mijn staatsexamen -, en misschien kies ik dan wel wat anders.

„Jelenleg az államvizsgára készülök -, és talán később valami mást választok.”

Over rechten heb ik ook gedacht -, pleiten zou heerlijk zijn - maar het wordt mij afgeraden juist omdat ik het mij te mooi voorstel.

„A jogra is gondoltam -, csodás lenne ügyvédnek lenni -, de lebeszéltek róla, mert túl szépnek képzelem el.”

Daar voel ik wel voor - voor dat bezwaar.

„Én is értelek ezt -, a kifogást.”

Overigens zal ik dan mijn best doen, niet topzwaar te worden.’

„Egyébként mindent meg fogok tenni, hogy ne legyek túl komoly.”

‘Blijft u hier nog lang?’ glimlachte hij daarna, ‘in de vrijwillige ballingschap, meen ik.’

„Hosszú ideig maradsz még itt?” - mosolygott ő ezután - „Önkéntes száműzetésben, úgy értem.”

‘Ik weet niet,’ zei ze met een blos, ‘ik voel me op het oogenblik eigenlijk veel verdraagzamer en toegeeflijker dan een uur geleden.

„Nem tudom.” - mondta ő egy kis pírrel az arcán - „Jelenleg sokkal türelmesebbnek és megértőbbnek érzem magam, mint egy órával ezelőtt.”

Buitensporig zachtzinnig.

„Túlzottan is megértő.”

De dingen hebben hun ergste verschrikkingen verloren -, nu ik ze heb kunnen zeggen.

„A dolgok elvesztették a legrosszabb rémületüket -, most, hogy ki tudtam mondani őket.”

Gelooft u niet, dat Javanen tot “amok” komen, omdat ze zoo gesloten zijn?

„Nem gondolod, hogy a jávaiak azért kerülnek „amokba”, mert túl zárkózottak?”

Ik dacht het vroeger al -, ik voel er soms iets van in mij, hoe ik “amok” zou maken als ik nooit iets loslaten mocht.

„Én is gondoltam erre -, néha érzem ezt magamban is, hogy „amokba” kerülnék, ha soha nem engednék ki magamból semmit.”

Maar nu,’ ook met de bedoeling hem iets vriendelijks te zeggen en daardoor te behagen, zei ze warm, ‘nu ben ik dankbaar, omdat ik tegen u heb kunnen spreken, en als u het vraagt,

„De most” - mondta ő melegen, szándékosan kedvesen - „most hálás vagyok, amiért beszélhettem veled, és ha azt kérded,

dan zal ik naar de anderen gaan en vanmiddag als een toonbeeld van zachtzinnigheid aan tafel zitten - en rijstebrij eten, en met belangstelling en waardeering over Mary's dameskrans praten en voorlezen uit het “Maandblad” - tot het middernachtelijk uur.’

akkor elmegyek a többiekhez, és délután a kedvesség mintaképeként ülök az asztalnál - és rizst eszem, és érdeklődve és elismerően beszélgetek Mary hölgyi kalapjáról, és olvasok a „Maandblad”-ból - éjfélig.”

‘Heb ik werkelijk zooveel verdiend?’ vroeg hij glimlachend, maar ineens verlegen en teruggetrokken ook. De blijde, behaagzieke uitdrukking trok van haar gezicht weg, ze vond geen antwoord; in de stilte stond hij op en nam zijn hoed.

„Tényleg ennyit érdemeltem?” - kérdezte ő mosolyogva, de hirtelen félénken és visszahúzódóan. A boldog, elégedett kifejezés eltűnt az arcáról, nem talált választ; a csendben felállt, és fogta a kalapját.

‘Ik kom over een paar dagen nog wel eens naar mevrouw Rutgers kijken.’

„Pár nap múlva újra meglátogatom Mrs. Rutgers-t.”

Hij zei het heel vriendelijk, maar heel zakelijk, het leek zóó naar de aankondiging van een doktersbezoek, dat het ‘graag’ niet over haar lippen kwam.

Ezt nagyon barátságosan, de nagyon üzleti módon mondta, olyan, mintha bejelentené egy orvosi látogatást, hogy a „szívesen” nem jött ki a száján.

Het zou opdringerig en onbescheiden hebben geschenen, zichzelf als het doel van zijn bezoek voor te stellen.

Ez tolakodónak és udvariatlannak tűnt volna, ha bemutatta volna magát a látogatás céljaként.

Uit het raam keek ze hem na, maar hij keerde zich niet om. Ze werd gloeiend rood van schaamte, omdat zij het had verwacht en hij het nu niet had gedaan -; ze had ineens van het alleen-zijn met zichzelf genoeg en ging naar beneden.

Az ablakból nézte őt, de ő nem fordult meg. Vörösre pirult a szégyentől, mert azt várta, és most nem tette -; hirtelen elegedett a magányból, és lement.